Három hét, ami végleg megváltoztatta az életünket

December végén Apa megfázott, köhögött kicsit. 30-án elment az orvoshoz, hogy az új évre meggyógyuljon. Januárban még legalább kétszer ment vissza az orvoshoz, hogy nem akar elmúlni a köhögése. Mindig kapott gyógyszert, amit be is szedett, de röntgenre nem küldte el az orvos.Február 1-én kezdődött el az a betegség, ami az életünket végül drasztikusan és végérvényesen megváltoztatta. Apa délelőtt még teniszezett, aztán ebédet vitt Édesanyjának egy szolnoki kórházba. Drága jó Mamát kb. 2 hete műtötték.

Este 6 körül ért haza. Vacsiztunk, aztán tévéztünk. Később panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, olyan, mintha letaglózták volna, minden tagja fájt. 

Éjjel sem volt jól. De akkor már Legkisebbikem és én is rosszul voltunk. Mivel másnapra sem javult a helyzet, mindannyian elmentünk a háziorvoshoz. Apa kérte, hogy mihamarabb mehessen, hát Ő korábbra kapott időpontot. Hamarosan hazaért egy antibiotikum és egy Erigon szirup recepttel. Röntgen beutalót még ekkor sem kapott. Kérdeztem mit mondott az orvos. Erre csak annyit válaszolt, hogy a doktornő szerint lejjebb húzódott a fertőzés. (Később Legkisebbikemnél kezdődő tüdőgyulladást, nálam hörghurutot diagnosztizált az orvos.) Este és aztán egész héten rosszul voltunk belázasodtunk, köhögtünk, gyengék voltunk, de szedtük az orvos által előírt gyógyszert és feküdtünk. Nem volt kedvünk enni, így nem is főztem. Kétféle leves volt a hűtőben, azokat ettük meg az első napokban. Amikor elfogyott, 3 perces smack levest készítettem. Nem kívántunk semmit. Apa mandarint és narancsot eszegetett inkább, vagy egy kis pirítóst. Ittuk a kakukkfű és hársfavirág teát sok citrommal, mézzel. Csütörtökön főztem először azon a héten egy kis csirkepörköltet, arra gondoltam, hogy egy tartalmasabb ételtől majd újra erőre kapunk, de alig bírtunk enni belőle. Péntekre Apa még rosszabbul lett, könyörögtem, hogy szerezzünk valahonnan röntgen beutalót. Felhívta a háziorvost, aki írt egy röntgen beutalót, de közben egy Ismerősünk segítségével fogadta Deszken a Szanatórium Főorvos Asszonya, aki azonnal az SBO-ra  (sürgősségire) küldte mentővel.
Péntek délután Legkisebbikemmel mi is visszamentünk ellenőrzésre, elmondtam a háziorvosnak, hogy a Férjem már az SBO-n van, a doktornő erre engem is a sürgősségire utalt röntgenre, vérvételre, mert nem szűnt az én köhögésem sem. Közben Apát már lélegeztetni kellett az SBO-n. Mi délután negyed 6-tól éjjel negyed 3-ig vártuk hogy az én eredményeim is meglegyenek. Közben Apát áttolták az intenzív osztályra, mert nem tudták másképp megoldani a megfelelő lélegeztetését. Engem épp az orvos vizsgált, amikor megcsörrent a telefonom, Apa hívott az intenzív osztályról, azon aggódva, hogy én hogy vagyok és nyugtatgatva, hogy Ő már jobban van. Miután meglettek a vizsgálati eredmények, megállapították, hogy nincs komoly baj a tüdőmmel és a vérképem is rendben van, meg Apa is azt mondta hogy jobban van, így kissé megnyugodva hazamentünk. Másnap az első dolgom azt volt, hogy hívjam az intenzív osztályt. A nővérke nagyon aranyos volt, mondta, hogy Apa épp sms-t próbál írni, mert szeretné, hogy mandarint és narancsot vigyünk be Neki. Gyorsan pakoltam a gyümölcsöt, meg ami még kellett, és küldtem Apának a csomagot Legkisebbikemmel, aki  Rövid idő múlva zokogva hívott, hogy Apát el kell altatni, és intubálni kell, mert nem tudják kellőképpen lélegeztetni. Megint hívtam az intenzív osztályt és megkérdeztem, bemehetek-e egy pillanatra, mielőtt elaltatják. Azt mondták, ha nagyon sietek, akkor igen. Hát Legkisebbikemmel berohantunk. Kötényt kaptam és szájmaszkot, és bemehettem Apához egy pillanatra. Már négyen-öten álltak körülötte, és azt várták, hogy váltsunk egy-két szót az altatás és intubálás előtt. Rossz érzés fogott el, amikor átadták a karikagyűrűjét. Az arcán maszk volt, és úgy nézett rám, mintha bocsánatot akart volna kérni valamiért. Megsimogattam és mondtam Neki, hogy nincs semmi baj, alszik egy kicsit, aztán mire felébred minden rendben lesz. Ekkor kitessékeltek, hogy elkezdhessék a beavatkozást. Leültünk az intenzív osztály előtt, és vártunk. Hamarosan minden holmiját kihozták a nővérek, és elmondták, hogy túl van az altatáson, már lélegeztetik. Ez valamikor kora délután volt, talán fél 1-kor, de nem tudom pontosan, mert az aggodalomtól majd megőrültem. Este 6 körül telefonáltam, hogy hogy van a Férjem. Sajnos rossz híreket kaptunk, amit nem részleteznék. 9 körül újra telefonáltam, akkor már kicsit jobbnak tűnt a helyzet. És elkezdődött az a két hét, amit az ellenségemnek sem kívánok. Reggel 7-kor, 10-kor, du. 1-kor, 4-kor, este 7-kor telefonáltam, hogy hogy van a Férjem. Amikor lehetett be is mentem hozzá, pár percet Vele tölthettem, olyankor személyesen is tudtam orvossal beszélni. Volt hogy jó híreket kaptunk, volt hogy rosszakat. A gyomrom minden telefon és látogatás előtt görcsbe rándult. az egyéb tüneteket nem részletezném. A kapott híreket aztán megosztottam a családdal. A két hét alatt mindössze kétszer-háromszor főztem, amikor jobb híreket kaptunk. A hétvégeken Sógornőm látott el bennünket főtt étellel, hogy ne csak pár falat hideget együnk. Február 21-én szombaton végre jó híreket kaptunk, amikor Sógornőmmel együtt mentünk be látogatóba Apához. Akkor már 2-3 napja nem kapott altatót, lement a láza, és úgy nézett ki, hogy sikerült legyűrnie a fertőzést, azt vártuk, hogy mikor ébred fel. Kissé megnyugodva mentünk haza, örült az egész család a jó híreknek. 

A sok izgalomtól kimerülve már 10 körül lefeküdtem. Hajnali 3:16-kor csöngött a telefon, hogy Apa nagyon rosszul van, a láza megint fölment, de most extrém magas, 40,5 fok, nem tudják tartani a vérnyomását, összeomlik a keringése, úgy tűnik nem tudják megmenteni. Ha el akarunk búcsúzni Tőle, menjünk azonnal a klinikára.  Az ágy szélén ülve reszketve hívtam a szomszéd szobában alvó Legkisebbikemet. Aztán felhívtuk az intenzív osztályt, hogy tényleg igaz ez a rémálom? Sajnos megerősítették, hogy igen. Akkor Legnagyobbikomat is értesítettük, kocsiba ültünk és mindannyian berohantunk az intenzív osztályra. A gyerekek ekkor szembesültek vele, hogy az Apjuk milyen súlyos állapotban van, mert addig rajtam kívül csak Sógornőm látta. Amikor odaértünk Drágám vérnyomása már csak 30/27 volt, de szíve még gyorsan vert. A fiúk és én is az ágya körül álltunk, hol jobbról, hol balról próbáltunk közel kerülni Hozzá. Kérleltük, hogy maradjon velünk, ne hagyjon itt minket. Imádkoztunk is, de minden hiába volt. Apa vérnyomása egyre lejjebb és lejjebb esett, aztán a szívverése is leállt.  Ott ültem mellette, fogtam a kezét és sírtam. Nem akartam elhinni, hogy ez a drága, életerős, sportos, tervekkel teli Férfi, életem Szerelme nincs többé. Úgy ment el, hogy egy pillanatra sem tért magához az elaltatása óta, így elköszönni sem tudtunk egymástól. Az orvos részvétét fejezte ki, és megengedte, hogy kicsit még Vele maradjak. Amikor percek múlva felálltam és az arcára pillantottam, megdöbbenve láttam, hogy könny van a szemében. Magam felé fordítottam a fejét, és a könny kicsordult a szeméből. Mintha Ő is sírt volna, hogy itt kellett hagynia bennünket. Ígéretet tettem Neki, hogy nem temetjük el, hazavisszük és újra együtt leszünk, amíg élek. Alig bírtam magam kivonszolni az intenzív osztályról. Úgy éreztem, mintha mázsás súly nyomná a vállam. És csak az kongott a fejemben, hogy Apa nincs többé, meghalt. Felfoghatatlan, hogy három hete még boldogok voltunk, most meg halott. Felhívtuk a családot a borzalmas hírrel, ami mindenkit letaglózott. Lassan kijöttünk a klinikáról és vánszorogva mentünk a kocsiig. Egész nap csak ültünk otthon némán, vagy halkan Apáról beszélgetve, állandóan sírtunk, és nem tudtuk felfogni a megváltozhatatlant, hogy nincs többé.  Ennek már tíz napja, de még mindig nem tudjuk elhinni, hogy ez a XXI. században megtörténhetett. Hogy egy parányi vírus legyőzhette az én életerős Drágámat, az orvosok minden erőfeszítése ellenére. A múlt héten Középsőm is hazarepült Angliából, hogy együtt legyen a család. Ma megtartottuk a búcsúztatóját. Sokan ismerték, tisztelték, szerették. Sokan eljöttek, hogy elbúcsúzzanak Tőle. A búcsúztató után hazahoztuk az urnáját. Újra együtt a család. Ha testi valójában nincs is velünk, úgy hiszem a lelke itt maradt és továbbra is vigyáz ránk, mint eddig.

                                              Férjem búcsúdala - Presser Gábor: Elfáradt dal