Talán...

Talán elmondhatom, hogy látszik a fény az alagút végén. Igaz erőnk végén járunk, és rettenetesen fáradtak vagyunk, de lassan összeállni látszik a kép. 
Bútorainkat javát egy nap alatt elköltöztette a költöztető cég, de a sok év alatt felhalmozott tárgyak osztályozása (kell-e ez még, vagy nem??) sokkal több időt vesz igénybe. Mindent átnézni,  dobozokba rakni, aztán az új helyen a "kell még" kategóriába sorolt tárgyaknak helyet találni, hát az nem egyszerű, mert az új hely lényegesen kisebb, mint a régi volt.
Tovább nehezíti a dolgot, hogy Legnagyobbikom is szárnyat bontott, és Barátnőjével külön költöztek egy aranyos kis lakásba. Barátnője hosszú próbálkozás után most jó állást kapott, úgyhogy kiestek, mint segítő kéz, mert mire a munkából hazaérnek, Ők is olyan fáradtak, hogy nem jut erejük segíteni.
Legkisebbikem és Barátnője pedig a hórukk utáni napon indultak üdülni, így 9 napra Ők is kiestek, mint segítő kéz.
Szerencsétlen egybeesés, hogy ennyire összeszaladt most minden. Tomika ittléte, - amiről persze a világ minden pénzéért sem mondtunk volna le -, a költözés (szétköltözés), és Legkisebbikemék üdülése.
Apával kettesben rendezkedtünk, újra csak egymásra számítva, mint a régi szép időkben, amikor még nem voltak gyerekek. Közben dolgoztunk is, úgyhogy olyan fáradtak voltunk  hogy a fáradtságtól már aludni is alig bírtunk. A kimerültségtől volt köztünk néhány kanálcsörrenés is, de azt hiszem ez természetes, amikor ilyen nagy feladat van az ember életében.
Tegnap este - a költözés kezdete óta először - végre olyan érzésem támadt, hogy látszik a fény az alagút végén :).  Persze azért még mindig van - és egy darabig még lesz is - mit csinálni.

És hogy kicsit a konyhai tevékenységemre is kitérjek, elmondom, hogy azért főzök. Ha nem is minden nap. De azért igyekszem. Az idén nem volt nagy "búcsúebéd" Legkisebbikemék üdülése előtt, csak egy egyszerű krumplis tarhonyát főztem kolbásszal és virslivel, amit aztán a verőfényes napsütésben a teraszon ettünk meg, már az új helyen. Levest is főztem már kétszer, először tejfölös karfiollevest, (persze annyit, hogy legalább kétszer tudjunk belőle enni), és marhahúslevest gyorsfőző fedővel, (de abból annyit, hogy három napig rájártunk :D!). Marhapörköltet szintén nagyobb mennyiségben,  egyszer krumplival, egyszer pirított tarhonyával tálaltam,  a maradék a mélyhűtőben várja, hogy gulyásleves legyen belőle. Sütöttem csirkét is velesült krumplival, steak fűszerezéssel, csak be kellett tenni a sütőbe aztán dolgozhattam míg megsült. Lecsós csirkemellet is főztem, vele főtt rizzsel, meg lecsót virslivel, csupa olyan ételt, amivel nem volt sok gond.
A névnapom is nagyon egyszerű volt volt most. Egész nap csináltuk a dolgunkat, aztán este elmentünk virágot venni Anyukámnak, mert Ő is Mária. A móravárosi Tesco üzletsorán szép virágot vettünk, és ugyanott a Peking étteremben megvettem az "ünnepi" vacsorát is. Lehet, hogy most sokan felhördülnek, de nem volt már sem erőm, sem kedvem főzőcskézni, de még elmenni sem valahová vacsorázni. Anyukám megköszöntése után hazamentünk, kitálaltam a kínai vacsorát és kettesben megettük Apával. Csilis csirkét, szecsuáni csirkét, pekingi kacsát, valami bundás csirkemellcsíkokat és persze rizst. Nekünk nagyon ízlett, másnap Legnagyobbikom is megkóstolta, Ő úgy nyilatkozott, hogy az én kínaim finomabb :).
Hát egyelőre ennyit rólunk.
Búcsúzásul néhány fényképet még mutatok Tomikáról és Ádámkáról, amik akkor készültek, amikor Legkisebbikem hazavitte Tomikát.

ez még júniusban készült a lutoni  reptéren...

és a friss képek: