Épp egy éve...

február 7-én altatták el az orvosok drága Páromat, hogy lélegeztető géppel jobban tudják lélegeztetni. Egy éve, ezen a napon mondták először, hogy olyan súlyos állapotban van, hogy meghalhat. Ettől a mondattól akkor az összes erő kiszaladt a lábamból, még szerencse, hogy ültem. Ma egy éve beszéltem Vele utoljára, amikor Legkisebbikem bevitt Hozzá, mielőtt elaltatták, de csak pár szót tudtunk váltani, mert az orvos és nővér csapat már körbeállta, hogy elkezdjék a beavatkozást. Csak annyit tudtam mondani, hogy ne féljen, csak alszik egy kicsit, és mire felébred jobban lesz, és minden rendben lesz, és hogy szeretem. Pár másodpercre levette az oxigén maszkot és annyit válaszolt "én is". És közben olyan kétségbeesetten nézett rám, mintha bocsánatot akart volna kérni valamiért, de inkább a bizonytalanság ült ki az arcára. Éjszakánként, amikor felriadok, az jut eszembe mennyire félhetett az utolsó ébren töltött órákban, amikor egyre inkább fojtogatta a betegség. Amikor érezte, hogy már az oxigén maszk sem tud elég levegőt a tüdejébe juttatni. Nem tudom mik lehettek az utolsó gondolatai, és soha nem fogjuk már megtudni, mert egy pillanatra sem nyerte vissza többé az eszméletét, úgy halt meg két hét mélyaltatásos kezelés után. 

Halála óta, ha a régi blogbejegyzéseket olvasom, mindig először a dátumot nézem meg, és az jár az eszemben, hogy mennyi időnk volt még hátra együtt. Olyan hihetetlen még mindig, hogy majdnem egy éve már csak múlt időben beszélhetek RÓLA. Azóta is majd a szívem szakad meg, hogy ilyen fiatalon, ilyen hirtelen kellett elmennie. Remélem, és gyakran érzem is, hogy a lelke továbbra is velünk van és örökre velünk is marad. Aztán ha az én időm is eljön, együtt lehetünk megint. NÉLKÜLE fél ember vagyok  :'(