Furcsa az idei advent, hisz az ünnepi készülődés mellett kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy még mindig nem csillapodik a járvány, sorra riasztó adatok jelennek meg az új fertőzöztek, kórházban kezeltek, és halottak számáról. Sok névtelen és híres áldozat, gyász, szomorúság és félelem hatja át napjainkat. Csak remélni tudom, hogy családunkat elkerüli a vírus. Mi már átéltük az elvesztés borzalmát egy nagyon hasonló betegség kapcsán kis híján 7 éve, amikor drága Férjem H1N1 fertőzés miatt súlyos tüdőgyulladással lélegeztető gépre került, és két hét után, anélkül, hogy magához tért volna, meghalt 56 évesen. Azért is volt váratlan a halála, mert egy sportos, fiatalos, ereje teljében lévő, tervekkel teli FÉRFI volt, az elvesztése teljesen összetörte a családot, ezért át tudom érezni a mostani helyzet súlyosságát. Sajnálom a sok hiába elveszett életet és a sok összetört családot, akiknek már nem lesz olyan a karácsony soha többé, mint eddig. Mi két évig fát se díszítettünk, csak miután Bogikánk kicsit nagyobb lett, akkor, miatta kezdünk újra karácsonyozni. Mondhatjuk akkor "kezdte az élet benőni a gyászt". És ez a kislány azóta is "gondoskodik róla", hogy érdemes legyen élni. A cserfességével, kíváncsiságával, nyüzsgésével, az ölelésével és puszijaival, a "szeretlek mamá"-val, hogy este velem alszik el és reggel ébredés után az első útja hozzám vezet... Most is úgy gondolom, hogy drága Párom küldte nekem, vigasztalásul, hogy legyen kedvem élni. Persze imádom a többi unokámat is, Olikát, Ádikát és Tomikát, csak velük nem vagyok napi kapcsolatban, mint Bogival, akivel együtt élek.
Ma advent 3. vasárnapján együtt meggyújtottuk a három mécsest, megbeszéltük, hogy a negyediket még miért nem, közösen énekeltünk néhány karácsonyi és Mikulásos dalt, aztán együtt pihentünk egy kicsit. Jó volt.
Az adventi díszünk, és Bogikám az idei karácsonyfánkkal, amit már feldíszítettünk, hogy minél tovább élvezhessük az ünnep fényeit.
Délután jutott eszembe, hogy ma van 12.-e, a blog 11. "szülinapja". Hihetetlen, milyen régen kezdtem és mennyire más volt akkor a hozzáállás. Volt, hogy egy-egy bejegyzés után 10-15 hozzászólás is volt, manapság több hét is eltelik, míg akad egy. Persze nem készítek különlegességeket, csak egyszerű ételeket, amit szeretünk, és persze sokkal ritkábban posztolok, mint régen. Az év elején kiderült magas cukorértékem miatt már nem is sütök olyan gyakran, mint szeretnék. Mégis... Régen voltak blogbarátságok, ami manapság már nem jellemző sajnos. A régiek közül sokan abbahagyták a blogolást, volt, aki törölte, vagy átnevezte a blogját. És mindenki rohan a dolga után. Felgyorsult a világ, még annál is jobban, mint régen, pedig régen se volt lassú... De az is lehet, hogy én lassulok már a többiekhez képest.
Azért hálásan köszönöm mindenkinek aki még olvas!
Nagyon-nagyon köszönöm!
