Tegnap este félelmetes vihar és jégeső söpört végig Szegeden. Dörgött,
villámlott, zuhogott, aztán valami olyan elképesztő kopácsolás vette
kezdetét a tetőablakokon, attól tartottunk, hogy beszakítja a jég.
Legnagyobbikom nem volt itthon, a mai horgászáshoz próbált gilisztát
gyűjteni, de Apa és Legkisebbikem elkeseredve néztek össze, mert az autó
a ház előtt volt. Attól féltek - és persze én is -, hogy teljesen
összeveri a jég a kocsit. Könyörögtem, hogy ne menjenek ki, mert azt
láttam rajtuk, hogy védenék a kocsit, de szerencsére belátták, hogy az
veszélyes lett volna. Valószínűtlenül hosszú ideig kopogott a jég az
ablakokon. "Szerencsére" a kert felöl jött a jég támadása, így a ház
valamelyest takarta az utcafronton álló járműveket, de amikor elvonult a
kopogás és kimerészkedtünk, láthattuk, hogy az utcán álló autók tetején
vastagon állt a jég. Legnagyobbikom is előkerült, behúzódott valahova,
de azt mondta, olyan erővel csapkodta a jég még úgy is, mintha
légpuskával lőttek volna rá, azt sem tudta, hogy takarja a fejét - jól
jön ilyenkor a kapucnis pulcsi, szerencsére az volt rajta.
Ma reggel láthattuk, hogy a kert azért nem volt olyan szerencsés, mint
az autók. A frissen vetett fű a földön hevert, a terasz mellett még
mindig kupacokban állt a jég. Legkisebbikem fel is vett egy összeállt
jégkupacot, amit lefényképeztem. Jól látható, hogy borsószemtől a nagy
babszemig minden méretű jégdarabok verték az ablakokat az éjjel,
méghozzá tényleg úgy, mintha sorozatlövőből lőttek volna ránk.
